A hit tüze

A plébániáról december 8-án Bagdadba utaztam. Ott a legtöbb ember szunnita muszlim. Egy összejövetelre mentem Rasafa környékére, ahol síiták laknak – ott van az érsekség székhelye. A gépkocsivezetőm is síita volt, ami problémát okozhatott. Ezt a régiót a politikai instabilitás és a hiányzó biztonság jellemezte. Mindennapos volt a terrorizmus és az erőszak. Még az is előfordult, hogy egy embert kivégeztek anélkül, hogy azonosították volna az elítéltet a hivatalos listával egyeztetve.

Az összejövetel után utaztunk vissza Bagdadba délután négykor. Ott a Tahír téren, a város központjában volt egy őrhely, ahol három katona állt és megállított minket. A katonáknak nem volt hivatalos megbízásuk, amivel igazolni tudták volna magukat, ennek ellenére elkobozták az autómat.

Az utcák kihaltnak tűntek, nem lehetett járókelőket látni. A vezetőt és engem a kocsi elhagyására kényszerítettek. A sofőr panaszkodott az embertelen bánásmód miatt. Bár nagyon megijedtem, szívemben ismételgettem: „Keresztény vagyok, nem vagyok egyedül, pap vagyok, a ruhám igazolja.”

Gyorsan megértettem, hogy én voltam az, akit kerestek. A katonák egyike átkutatta a zsebeimet, és elvette a mobiltelefonomat. Aztán azt mondta: „Le kell önt tartóztatnom.” „Milyen bűncselekménnyel vádolnak?” - kérdeztem. Nem válaszolt, hanem odavitt a tiszthez, aki tőlünk egy méterre ült egy autóban. Katonai egyenruhát viselt.

Ekkor belül a Szentlélek tüzét éreztem, ami megerősített és erőt adott, hogy üdvözöljem ezt a tisztet, kezet nyújtsak neki. Megkínáltam egy karamellás cukorkával, amit a zsebemben találtam. Közben eszembe jutottak Jézus szavai: „Ne féljetek, a Szentlélek sugalmazza, hogy mit kell mondanotok.”

A szívemben éreztem a hit tüzét, amely átizzított. Így remegés nélkül álltam a férfi előtt. Megkérdezte a nevem, származásom, foglalkozásom, és annak okát, miért vagyok ebben a régióban. Udvariasan válaszoltam: „Önnél van az igazolványom, és katolikus pap vagyok. Az érsekkel volt találkozóm. Nem igaz, amit ez a katona mondott rólam. Az egyetlen, ami igaz, hogy pap vagyok. A mi vallásunknak, a kereszténységnek az az ismertető jele, hogy mindig az igazat mondja. Ezért udvariasan kérem önt, adja vissza a dokumentumokat, hogy visszatérhessek a plébániára. Ott a hívőkkel egy szentmisét fogok celebrálni a szeplőtelen fogantatás tiszteletére, amit ma ünneplünk. Kérem, vegye el a karamellás cukrot.”

Kinyújtottam a kezem feléje, és ő visszaadta a dokumentumokat. Aztán a katonához fordultam, akinél a mobiltelefonom volt. Határozottan kértem őt, hogy adja vissza, és azt mondtam neki, hogy ez egy régi készülék, aminek már nincs értéke. A katona vonakodott, és pénzt kért cserébe. Akkor elmagyaráztam neki: „Nincs nálam pénz, de ha éhes, adhatok valamit enni, és ez áldás lesz az Ön számára, mert ez Isten emberének a kezéből származik. Látja a ruhámat? Ez azt jelenti, hogy a szegényeket és az éhezőket segítem.” Ekkor neki is adtam egy karamellás cukrot, köszönésképpen kezet nyújtottam neki, és visszakaptam a mobiltelefonomat. A másik katona csodálkozva figyelte az egész jelenetet. Aztán beszálltam az autóba, és a sofőrrel elhajtottunk.

Bátorítottam őt: „Ne félj, az Úr megvéd minket.” Átmentünk a hídon, és sértetlenül megérkeztünk az Al Karkh zónába. Ott azt mondtam a sofőrömnek: „Tudod, hogy nekünk, papoknak mártíroknak és tanúknak kell lennünk? Tanúknak a szavainkkal, és mártíroknak Krisztus-hitünkkel.”

Köszönöm a Szentléleknek azt az erőt, amit adott nekem, hogy hitünk méltó tanúja lehessek. Ez után az élmény után egy imát írtam „a Kereszt imája” címmel. Azóta ezt minden vasárnap odaadóan elimádkozom plébániám közösségével együtt a szentmise után.

Aziz Pias, Irak

Forrás: Csodák a hétköznapokban. Thomas M. Gögele LC, Valentin Gögele LC. – 100 katolikus pap tanúságtétele. – Marana Tha. Budapest. 2015. 132-134. oldal.

(TCs XXI/5.)