Bűnbocsánatra várakozva

A nagyböjt a lelki megtisztulás ideje. Manapság, amikor egyre kevesebb papnak mind több feladatot kell ellátnia, talán türelmetlenül várakozunk a gyóntatószék előtt, ami összeszedettségünket is kockára teheti. Páter Pio néha napokig várakoztatta egy-egy gyónóját, s még csak okát sem adta cselekedetének. Ars szentéletű plébánosa ugyancsak folyamodott ehhez a különös eszközhöz.

***

Harminc esztendőn át zarándokok sűrű áradata hömpölygött az ars-i öreg templom felé, amelynek padozatát a látogatók léptei megkoptatták és kifényesítették, mint a sziklákat az örökké hullámzó tengervíz.

Tél idején a Dombes-fennsíkon előforduló kegyetlen hidegben sem volt kevesebb zarándok, mint a kellemesebb évszakokban. Novembertől márciusig Vianney naponta legalább tizenegy-tizenkét órát töltött a gyóntatószékben. „Ha sohasem hagyná el a templomot, – írta róla Catherine Lassagne – akkor sem tudna kielégíteni mindenkit; ha eltávozik a templomból, akkor sem veti le a karinget, mert ha ezért a sekrestye irányába menne, ott kellene maradnia, annyira körülvennék a gyónók.” Catherine kéziratának szélére Renard lelkész ezt a megjegyzést írta: „A nevelőnő megjegyzése megfelel az igazságnak; gyakran jöttem Ars-ba nyáron, tavasszal, ősszel, sőt télen is, s ezért igazolhatom ezt.” – Amint első alkalommal beléptem az ars-i templomba, 1851-ben lehetett – említette Duforur misszionárius – két sorban álltak a gyónók, és sohasem vettem észre, hogy e kettős soron rés támadt volna.

A zarándokok áradata 1830-tól 1845-ig – tanúsította Jean-Félix Garets gróf – egyre hatalmasabb lett. Ebben az időben naponta mintegy 300-400 idegen jött a faluba. Lyon legforgalmasabb állomásán (Perrache) egy külön, állandó jegykezelő működött, aki az Arsba szóló jegyekkel foglalkozott. Ezek a jegyek nyolc napig voltak érvényesek, mert tapasztalatból tudták, hogy a tanácsot vagy feloldozást kérők nyolc nap alatt juthattak Veanney közelébe.

Az Ars-ba érkezők nem voltak zajosak. Azért jöttek, hogy lássák a Szentet, hogy gyónjanak nála, s hogy Szent Filoménának tett fogadalmuknak eleget tegyenek. Többen úgy léptek a községbe, mint a templomba. Amint megpillantották a téglából épült tornyot, levették kalapjukat és keresztet vetettek magukra. Annak ellenére, hogy a templomot csak este kilenc órától éjfélig tartották zárva, a frissen érkező idegen nehezen tudott oda bejutni.

Az idegen zarándokok mégsem veszítették el türelmüket. Mindenáron hallani akarták a Szentet, s igazi céljuk az volt, hogy a gyóntatószékben beszélhessenek vele.

Itt újabb várakozás kezdődött. Vianney az egyes gyóntatásoknál csak az éppen szükséges időt vette igénybe; hosszabb napokon 16-18 órán át is gyóntatott, mégis mindezek ellenére életének utolsó évtizede alatt a zarándokok 30-60 órát várakoztak, amíg az üdvöt hozó gyóntatószékhez eljutottak. „Sokszor megtörtént, hogy egyesek fizettek a sze-gényeknek, hogy helyüket őrizzék”; de ezt nem mindenki tehette meg. Ezért a templomban maradtak, amelynek hőfoka nyáron gőzfürdőre, télen jégveremre emlékeztetett. Azok, akik távozni szándékoztak, szomszédjukkal vagy a templomőrökkel megegyeztek, hogy helyüket a sorban fenntartsák. Este mégis távozniuk kellett, mert a templomot bezárták. Sorszámot kaptak s kint vagy a torony alatt lévő előcsarnokban várakoztak a Szentre, aki rendszerint éjfél után jelent meg.

Sophie Gros kisasszony, Besanon-ból még idős korában is visszaemlékezett arra, hogy cselédje, Clementine Viney 1853 júliusában két napig várakozásra kényszerült, míg végre a gyóntatószékhez juthatott. – 1855-ben Louise Dortan kisasszony, aki később apáca lett, eljött, hogy hivatására vonatkozóan az ars-i plébános tanácsát kikérje. Három hosszú napon át várakozott. Végül már lemondott arról, hogy a gyóntatószékhez férkőzhessen, könnyek között arra az elhatározásra jutott, hogy hazamegy, amikor Vianney, kápolnájából kilépve megszólította őt: „Gyermekem, ön egyáltalában nem türelmes, hiszen még csak két napja érkezett és máris haza készül. Két hétig itt kell maradnia. Kérje meg Szent Filoménát, tudassa önnel, mi a hivatása és azután keressen fel engem”. A fiatal lány követte a tanácsot és üdvére is szolgált.

(Francois Trochu: Az Ars-i plébános)