1. És megkönyörült

Ősz volt. Két évvel ezelőtt… Egy szombat délután arra lettem figyelmes, hogy édesapám, aki idős kora ellenére fürge járású volt, lihegve jön be a második emeleti lakásunk ajtaján. Biztosan sietett valamiért – gondoltam. Leültettem, fújja ki magát. Nem sokáig maradt, én pedig elengedtem magamtól a gyanakvást. Másnap közös vasárnapi ebédre vártuk. Akkor szorult össze először a gyomrom. Ugyanaz, mint előző nap, de – orvos lévén – világossá vált számomra, hogy baj van. A lihegés nyugalomban csökkent ugyan, de nem múlt el, és édesapám szemében riadtság, bizonytalanság jelent meg, bár mindent tagadott. Reszkető kézzel nyúltam a hallgatóm után, minden erőmet arra összpontosítva, hogy objektív tárgyilagossággal, precízen megvizsgáljam, meghallgassam. Rekesz fölött bal oldali túlsúllyal, de mindkét oldalon tompulat, hallgatódzással crepitáció, apró hólyagú szörtyzörejek, egy-egy pengőhúr szörtyzörejjel. Tüdőgyulladásra utaló eltérések láztalan állapotban. Keringés rendben. Felső légutakban infekcióra utaló jel nem észlelhető. A kép nem volt egyértelmű.

Másnap reggel azonnal hívtam a körzeti orvosunkat, megbeszéltem a labor- és a rtg. vizsgálatokat, melyeket még aznap elvégeztek. Az állapot rosszabbodott. A következő nap volt édesapám születésnapja. Délelőtt hívott a körzeti orvosunk, aki egyébként édesapámnak korábban kollégája volt. Nem szépítette a dolgot, nyíltan beszélt: megnézték együtt a felvételeket a tüdőgyógyász főorvossal, aki annak idején szintén édesapám barátja, tisztelője és kollégája volt, és sajnos szomorú hírt kell közölnie, legyek erős, mert a papámnak tüdőtumora van. Akkor – emlékszem – úgy éreztem, kiesik a kezemből a telefonkagyló, mert annyi erőm sincs, hogy tartsam, és egész testemben remegni kezdtem. Próbáltam érvelni amellett, hogy lehet más is. A válasz azonban egyértelmű volt, nem mondaná, ha nem lennének biztosak benne a leletek alapján. Erre nem tudtam felelni.

Másnap már a Tüdőklinikán voltunk. Egy nagyon kedves, de kellően határozott adjunktusnő a friss rtg. felvételeket elemezve semmi jót nem tudott mondani. Abban állapodtunk meg, hogy CT vizsgálatot végeznek, mivel azonban csak 2-3 hetes időpontot tudtak volna adni, azt mondtam, majd valahogy elintézzük más úton, gyorsabban. Viszont a tünetek mérséklésére azonnal ellátott minket gyógyszeres tanácsokkal, hogy legalább az a borzalmas fulladás, és a közben kialakult enyhe keringési elégtelenség csökkenjen. Borzalmas éjszakáim voltak. Akkoriban már túl voltam életem nagy veszteségein, és gyakorlatilag édesapám volt az egyedüli lelki támaszom.

Eközben szinte észrevétlenül elindult nálunk egy imakör. Egyik este eljöttek hozzánk ketten, hogy együtt imádkozzuk a rózsafüzért a családunkért, az édesapámért. Emlékszem milyen csodálkozással fogadtuk, hogy kicsi gyermekeim különösebb biztatás nélkül is fegyelmezetten, sőt mondhatnám átszellemülten végigülték ezt a nem rövid imát, és őszinte szándékkal próbálták velünk együtt mondani, megtanulni a szövegét. Hogy nekem akkor mit jelentett az a lélekben való osztozás, együttérzés és közös imádság, az szavakkal leírhatatlan. Pontosan annyi erőt adott, hogy ne adjam föl, hogy nem vagyok egyedül, hogy kibírom, amit a holnap hoz.

Egyik imatársam abban is segített, hogy pár nap alatt kaphassunk CT vizsgálatra időpontot. A vizsgálatot a férje végezte. Mosolygós arca, meleg tekintete, sugárzó embersége még abban a kibírhatatlannak tűnő egy órában is – amíg vártuk a felvételeket egymás után – békességgel töltött el. Aztán jött az értékelés… Nézte, néztük… És a mosoly akkor sem tűnt el az arcáról, sőt egyre jobban ragyogott. Bíztatóan rám nézett, és azt mondta: hát ez nem is rossz. Itt nem látok semmi vészt. Lassan az én arcomon is megjelent egy pici mosolyféle. Mert tényleg, a felvételeken semmi különösebb eltérést nem láttunk.

Az édesapám néhány nap alatt a gyógyszeres kezelés mellett tünetmentessé vált. A gyakorlatilag negatív CT lelettel boldogan mentünk vissza a tüdőklinikára, az első vizsgálatok után 8 nappal. Az ott újból elvégzett rtg. vizsgálat ezt megerősítette. Pontos magyarázatot senki nem próbált adni. Én sem faggatóztam. Tudom, amit tudok. Még ha tüdőgyulladás lett volna, akkor is hetekig tart a radiológiai eltérés. Szintén válasz nélkül maradtam, amikor a körzeti orvosunkat hívtam vissza a jó hírrel. A válasz hallgatás volt némi kétkedéssel vegyítve. És én ezen nem is csodálkoztam.

Az akkori imakörkezdeményből azóta gyermek rózsafüzér imakör lett, nem is egy. És remélem egyre több lesz. Az édesapám pedig azóta is tünetmentes. Hála Istennek! H.H.