Makacsul ragaszkodtam

Kicsi volt, törékeny és rettentően elhagyatott. Az inkubátor üvegbúrája alatt feküdt, becsukott szemmel. Én az udvaron álltam, egy nagy üvegablak előtt és onnan néztem újszülött kisfiamat. Anyai szívem majd megszakadt e fájdalomtól. Alighogy világra jött, máris elvették tőlem, nem ölelhetem magamhoz, nem óvhatom, védhetem! Egyedül van az üvegszekrényben és én nem segíthetek rajta. Még a közelébe sem mehetek!

Álltam a kórház udvarán a februári hidegben és úgy éreztem, nincs nálam szerencsétlenebb a földön.

Mit tegyek, hogy ne legyen egyedül, amikor sötétedik, vagy ha éjszaka felébred és fél? Istenem, hogyan segítsek a kisfiamon?! - tördeltem a kezemet.

      Egyszer csak eszembe jutott - eszembe juttatták -, hányszor énekeltük, mondtuk, olvastuk vallásos életünk során, hogy jöjj Szentlélek Úristen, és hittük hogy a Szentlélek jön és leszáll valakire! Miért ne lehetne ez a valaki most az én gyermekem? - gondoltam. Elkezdtem kérni Istent, küldje el hozzá a Szentlelket, szálljon le rá és ne hagyja magára. Hat héten keresztül, amíg a kisfiam állandó életveszélyben a kórházban feküdt, ez volt az egyetlen gondolat, ami erőt adott, vígasztalt.

Azután minden rossz elmúlt. A gyerek csodálatosan megerősödött, megnőtt és szerettük volna megkereszteltetni. A kétségbeesett könyörgésekkel, imákkal teli napokat felváltotta - talán túlságosan is - az anyasággal járó munka. Ez lehetett az oka, hogy amikor a keresztelő napját a plébánián megbeszéltük, a megadott dátumok nekem semmit sem mondta. Jól emlékszem viszont, hogy bár több lehetőséget is ajánlottak, én makacsul mindig ugyanarra az egy vasárnapra tértem vissza.

El is jött a nap. A keresztelő vasárnap délelőtt volt, így aznap az esti misére mentünk. A meleg nyári időben a templom előterében álltam. A szertartás elkezdődött. Felcsendül az ének:

Jöjj, Szentlélek Úristen...

A lábam elgyengült a rádöbbenéstől...! Pünkösd vasárnap volt!

                                                               Aszódi Mária