Talán egy angyal volt

1996. Szent Karácsonya előtti nap délutánján a Tabáni templom altemplomában meglátogattuk, s imádkoztunk két gyermekemmel férjemért, édesapjukért, aki még egy hónapja sem volt, hogy visszaadta lelkét Teremtőjének.

Nővéremék, akik Keszthelyen laknak, meghívtak bennünket, hogy töltsük velünk a Karácsonyt, ne legyünk olyan árvák és szomorúak.

Mivel ezen a napon az altemplomba csak délután lehetett lemenni, 16 óra után tudtunk elindulni erre a 198 km-es útra. Fiam vezetett, aki akkor 24 éves volt. Mikor elindultunk már esett a hó, és a szél is bontogatta szárnyait. Szépen óvatosan mentünk, de a 72-es kilométerkőnél egyszer csak András nem volt ura sem a kormánynak, sem a féknek. Legalább háromszor megfordult tengelye körül a kocsi, végül pedig egy hóval teli árokban kötöttünk ki. Közben én önkéntelenül is imádkoztam. Kértem a Szűzanyát, hogy legyen velünk, és segítsen nekünk, és ez a spontán kérés átment a „Most segíts meg Mária, ó irgalmas Szűzanya…” imába. Az úton akkor éppen senki nem jött, így zavartalanul csúsztunk az árok hó rengetegébe. Óvatosan valahogy ki tudtuk nyitni az ajtót, s megpróbáltuk kitolni az autót az útra, de meg sem mozdult. Ott álltunk tehetetlenül, teljesen kiszolgáltatva a nagy hóesésben, hóviharban. Sehol egy lélek! Imádkoztunk!

Egyszer csak a semmiből jött egy terepjáró kocsi. Megállt, kiszállt egy férfi, és megkérdezte: segíthetek-e. Hólánc is volt nála, és kihúzott minket az útra. Nagyon megköszöntük, ő pedig elment. Isten nem hagyott el minket, küldött segítséget.

Fiam egész úton ennek hatása alatt vezetett. Talán egy Angyal volt?!

Szerencsésen megérkeztünk Keszthelyre, s hálát adtunk Istennek a gondoskodó szeretetért!

Dr. Mihályi Lászlóné